Mosolyhetek
Annyira, annyira, annyira boldog vagyok. :)
Nagylányommal találkoztam, s úgy hiszem, hogy
már alig van két hétnél több ideje vinni a kis
szeretet-csomagját. Olyan aranyos és imádnivaló!
Már most három kiló felett van a baba, azt mondták neki ma.
Jól van és semmi különösebb gond nincs, a természetesen kívül.
Egészen más már így látni és szinte kézzelfogható közelségbe
tudni azt, ami persze eddig is tudott volt, ám amíg a látvány
"kisebb", addig másképp érzékeli az ember az egészet.
Csak néztem, csak néztem...és csak hallgattam, csak hallgattam őt.
Utána meg egyfolytában mosolyogtam egész nap. Sokszor azon kapom
magam, hogy tényleg nem jár a fejemben semmi...és mégis fülemig
ér a szám. Nagyon várjuk mindnyájan, hogy előjöjjön, ez biztos.
Itthon az állat megint hülye, mégsem múlt el róla az, amire
számítottunk. Állandóan simogatni köll, meg babusgatni, meg vele
lenni; mondtam is, hogy épp olyan, mint egy kisbaba. Ha egyedül marad,
akkor őrületes hangokat bocsát ki, sír-rí. A gazdáját sem hagyja
aludni, pedig most két műszakot visz megint, aludna nappal.
Tehát a menet: T. hazaér, addig vele van, míg én beesem az ajtón, utána
cserélünk...majd viszont. S ez így működik mostanában.
Fogjuk-hozzuk-hurcoljuk-cipeljük. Akkor (nagyjából) csend lesz.
Hmmm. Ezek mennek.
