Bemutatkozó helyett 2012. 04. 16.-tól
Vírus-invázió
Kóringyál pár vírus bennem,
szedtem-vettem, teremtettem!
Sertepertél sok segédje,
s lőn reggelije, ebédje.
Rúgja meg a kerge kánya,
utálatos fránya szárnya!
Hogy miért engem talált meg?
Apró-pépnek darált fel.
Hű! az áldóját nekije,
nullákat ide sebtibe!
Futkároztam fél délután,
elég nagyon csapott kupán.
Éjszakára megpihedett,
annyira már nem sietett.
Aludni is hagyott engem,
álmomban altatót zengtem.
Lecsukódott hát pillája,
bezártam egy kalitkába.
Reggelfelé kiengedtem,
csodálkoztunk mind a ketten.
Erőm hozzám csatlakozott,
buta vírus botladozott.
Most újabb testet szemelt ki,
épp hozzám indult szenvedni.
Adtam tanácsot halommal,
higgy az éjben bizalommal!
(2012.05.17.)
Érett zamatok
Bilincsnek a zárja nagyon halkan kattant
pillantásod volt, minek rabja maradtam
magadhoz láncoltál egyetlen nézéseddel
őrlángként maradtam szenvtelen szépségeddel.
Kérted, hogy üljek le melléd a sors fogatán
elvisz minket messzire szívünk gyorsvonatán
tébláboltam akkor és nemet felelt kedvem
szülőföldet tovahagyni feleselt lelkem.
Teltek sorban az évek, nyár intett az ősznek
fagyos földekre megint virág-kincsek nőttek
kezdtem temetni lelkünk szenvedélyes tüzét
koros fejemben az ész feledé esküjét.
Immár régi bilinccsel kullogok melletted
kissé berozsdásodva kuncogok teveled
fiatalosan, pörölve ölelsz magadhoz
tartóssá tette múltunk az összes zamatod.
(2012.05.15.)
Javaslom
(válaszom a kérdésedre, barátom)
Mindig akad, ki Isten fiának hiszi magát
legújabb megváltóként üstökösként tündököl
és úgy hinti szét az igét, mint ég a csillagát
meg sem várva a beérett öntörvény-gyümölcsöt.
Hiszen ismerhetünk sokan öntelt prédikátort
nem kell, hogy lebernyegét viselő papként éljen
akkor is szólhat hamisan dölyfös imitátor
ha egyháznak küszöbén csak álmában lép ébren.
Fennköltsége taszít, okítása bántón aláz
álságosan magasztos mondatokban sunyít
vélt tudásával kérkedőn leplet-rántó vadász
kit a meggyőzés és a tény sajnos jobban uszít.
Mások igazsága nála mélyre temettetett
mélyebbre, mint a borús pokol bugyogó bugyra
oda, honnan napvilágra hozni lehetetlen
inkább kacagj rajta barátom, humorhoz jutva.
javaslom:
esetében hagyjuk őt
főni a saját
levében.
(2012.05.14.)
Oltalom
Jó nézni, mikor olvasol...
közben szád szélében
ott játszik a mosoly.
Jó nézni, amikor eszel...
minden falat kenyér
együtt nevet velem.
Jó nézni, amikor sétálsz...
engem vár szaporán
lábad nyoma némán.
Jó nézni, amikor nevetsz...
életre sarjadzik
zöldellő ligetem.
Jó nézni, amikor alszol...
szemed csukva várja
mit a szívem rajzol.
Jó nézni, amikor beszélsz...
édessé lesz a szó
ha keserűt mesélsz.
Jó nézni, amikor szeretsz...
összes régi rosszat
sutba dobva temetsz.
Jó nézni, mikor szomjazol...
velem oltod szomjad
ezzel oltalmazol.
(2012.05.13.)
Kihívás
Egyszer majd megérted
a rezgőn lepergő őszi falevek
keserves kínját, mikor a nyugodt
menedéktől válni jön idejük, s földbe
tapossák biztos kötődésük.
Egyszer majd megérted
a nyári éjből kiszakadó csillagok
fénylőn hulló búját, amint kilöki
őket a végtelen éj-óceán és
siklanak a halálba némán.
Egyszer majd megérted
a liliomok zenéjét, ahogy cseng
és bong muzsikájuk virágzásuk
korában, s csitulva szűnik dallamuk,
ha fogyatkozik bódító illatuk.
Egyszer majd megérted
a felhők fájdalmát, mint feszül
meg testük könnyeiket ontván, és
míg arcod az esőre hajtod, ők
érted pengetik a lantot.
Egyszer majd megérted
az elmúlás útját, minden nehézkes
és rögös egyensúlyát az élet és
halál játszmáinak, büszkén villantva
szemükbe összes hibáikat.
(2012.05.12.)
Májusi bús történet
(részvét ismerősömnek)
Nyomasztó estének kétségbeesett
lehelete bűzlik, mikor ásítva
motyogja bele a siket sötétbe,
vergődőn-szuszogva: békéd vesztetted.
Az ember ül és riadt tekintete
hiába keresi megváltójának
erőtől teljes, végtelent-karoló
kezét, ürességet kongat végzete.
Leszakadt gallérjából foszlottan buk
vállára az avas-sárga cérnaszál
és mikor előre-billenti fejét,
kopottas ingének nyaka csupa lyuk.
Sóhajt nagyokat, szemében fájdalom
ugyan mitől fordult ily keserűre
az élete, hogy most sem felállni
sem elindulni képtelen bávatag.
Három napot, három éjet beszélne
át szenvedéllyel, jóízűen forgatva
az emlék-kosárban minden korszakot,
egyiket a másikkal felcserélve.
Ám a baj családostól repült bele
megtört lelkének viharoktól sújtott,
bűn-fertelmes csapásokon edződött
zeg-zugába, s fiastól települt le.
Magára maradtan magában motyog
rajta átrepült a halál madara
míg neje, gyereke fentről integet,
égen a szivárvány zavartan topog.
(2012.05.10.)
Ránkvaló
Megálljatok egy szóra! szaladó napjaink
futó pillantástok akadozik a mában
botlotok néhányat a torpanás nyomában
majd felszegett fejjel őrlitek kudarcaink
Mivégre e jócskán felgyorsult élet-ritmus?
századok vajúdtak fájdalmasan sokáig
forradalomból háborúba jártak bokáig
vajon ebből fogant az idegbeteg virtus?
Hiába válna ki az egyén a tömegből
hogy majd ő mutatja a szép élet tempóját
kézrever bambán a sors, ha keverik legóját
és koncot vet annak, ki jól épít kövekből
Sajnos veszett nyele van ennek a fejszének
vérzőn marad magára hamar a lelkes szív
nyalogatva sebeit másban már nem is bíz
mint Istenekben, hátha ránk-valót vennének
...ha lennének.
(2012.05.08.)
Ébredezve
szellő borzolja domb tetején a nyár kezdetét -
fürge zápor locsolja közben kis házikóját
a hazatért múltnak, ahol béke lengi körbe
kimondott és kimondatlan szavaknak szent csendjét
áramló gondolat váj medret a gondolatnak -
ömlik egymáshoz az erőtől dagadó, sorát
türelmesen kiváró mondat-patak, mint ahogy
az eső cseppjei kicsi tócsákká csobbannak
később majd ezekből duzzadnak piciny erekké -
bátortalanul és fürkészőn keresve csókos
szövetségük menedékét, hogy merre is mentsék
összegyűjtött vizük tartalmát biztos egységgé
épp ilyesmi történik a laknak belsejében -
oly könnyeden repdesnek tüllszárnyú eszmélések
ahogy útjukat keresik egyre elszántabban
csorgadozó csermely-folyók udvarnak füvében
buta emlékeken kacagnak elfehéredve
a falak, miután meglepődött ajtajukhoz
támaszkodva, most mázolja újra telt színekkel
két ember a sors szürke szobáját... felébredve
(2012.05.06.)
Lehetne
várom a szerelőt...
várom a szerelőt..
várom a szerelőt.
Várom a szerelőt!
A gázszerelőt.
Négy napja várom.
Az ígéret szép szó.
Mondta azt valaki,
hogy ha betartják,
mért jó?
Néhány hete járt itt.
Először felmért,
azután újból
betért,
méricsgélt
és cserélt,
később
elkért,
majd utána
kiáltott a
munkája...
bosszúért.
Azóta nincs melegvíz!
Langyosban átkozzuk
a slendriánok
összes hívét.
Telefonálok.
Elfelejtette.
Átgondolom szavaimat,
szemérmesen komponálok.
Hogy meg ne sértsem.
Az érzékeny lelkét.
Mert az van neki!
Kifogások.
Az is van neki!
Végül böki szája:
holnap megcsinálja,
ingyér. Hmmm.
Egy napot talán
még elúszkálunk
lazán, Balatonnak
taván. Nagyjából
olyan a víz
hőmérséklete.
Megváltottuk a
bérletet.
Lassan egy hete!
Istenem, hát
mit is akarunk
még!?
Mosnék.
Arra való a gáztűzhely.
Jobb, mint a hűlt hely.
Felforr egy fazék víz
két óra alatt. Így
elapadt az erő.
Az ereje.
Nincs velünk.
Kár.
Lehetne.
(2012.05.07.)
Köszönöm, hogy vagytok
Fehér kálavirág
díszíti ablakom,
lánykám vette nékem,
mert anyuka vagyok.
Ékesíti lelkem,
nem csak a párkányom,
csillogóbb a szemem,
könny-folt a párnámon.
Köszönöm szívemből,
hogy reám gondoltál,
és azt is, amiért
ünnepeket hoztál.
Mert nem ez az egy nap,
ami csodálatos,
szinte mindő az volt,
mióta megvagytok.
Kaptam csokrot többet,
meg kedves sorokat,
melyek feltöltenek,
energiát hoznak.
Vannak dolgok bizony,
amiket megbántam.
De egyet sohasem:
hogy tirátok vártam!
Vártam és lettetek,
voltatok és vagytok,
ajándékként éltek...
akként fogantatok.
(2012.05.06.)
Temetetlen, marad-e?
trendi vagy nem trendi, ez itt a nagy kérdés
forgatom kobakom, hallván a kiképzést
féket húz fejemben kimondatlan mondat
inkább visszatolat, avultként nem konghat
lehet, hogy maradi némely álláspontom
kevésbé faragható már az én csontom
nohiszen, eddig sem arról voltam híres
hogy lépten és nyomon mástól lennék míves
régen sem fordultam egyből sok irányba
kiforrott énem hamar hajtott virágba
s igaz, hogy eléggé rögösre fut utam
azért elmondhatom: nem apadt el kutam
pörköli az embert számlálatlan parázs
aligha azonnal várhatja a hatást
ülepszik sokáig, olykor nemzedéknyit
mire megérettnek tűnik érte égni
sajnálom néhanap, mit majd elmulasztok
akkor, mikor fölibém halált mutattok
s nem az a riasztóbb, miként eltemettek
inkább: marad-e belőlem temetetlen
ami él azután,
ha majd szétmál rólam
az utolsó kenet
(2012.05.05.)
Esti mese
Utánanézett az este még
utoljára ma a nappalnak,
kacsintott félszegen szemével
és azt rebegte: nyargalhatsz.
Sötétet vonszolt maga után
majd betakargatta gondosan
az álmodó világos minden
porszemét precízen, pontosan.
Kicsit följebb, az ég rétjén
meggyújtotta a lámpákat
sorra villant fel fényesség
tetejében a látványnak.
Csillagoknak erdejében
kószál a Hold besárgulva
tán irigyli sok apródját
mint ragyognak rábámulva.
Amott benn a bokrok között
szundikál a sokszínű zaj
megül egy-egy zöld levélen
szendergőn is csintalan.
Komótosan hangtalanul
éjszakába battyog a táj
hegyen-dombon nyugalom lesz
pörgős agyunk sem kattog már.
(2012.05.05.)
Utcafogság
Koldul kint a városi utcán
a fényre-vágyó sokaságtól
távolabb, egy csóró aszonyság.
És míg mások kirakatok közt
tengetik szabadidejüket,
rongyait fullasztja aszottság.
Ápolatlan szaga belengi
tanyájának rémes környékét,
menekül tőle a lakosság.
Nagy ívben kerülik ki többen
s míg fejüket félrefordítják,
arcukon sajnálkozás feszül.
A nő sovány, csontos és komor
tekintete túlon túlra lát,
szemében éhkopp kínja hevül.
Nyújtja vézna keze tenyerét
és motyog hozzá pár buta szót,
netán az ebéd mellékerül.
De most éppen megáll valaki
megvetőn néz, kezével legyint
majd ócsárol fel-és lemenőt.
Szidalmaz és alázza nyíltan
dúvadként okádja átkait,
rémísztőn kiált át levegőt.
Senki nem veszi védelmébe
sunnyognak a tértől távolabb,
látni sem bírják a reszketőt.
Könnyem patakzik orromon ki
nyelem belül a sós vízesést,
nincs ebben semmi tudatosság.
Elélépek, facsarodik szivem
beszélgetünk, lassan nevet is,
sejlik sok rejtett tulajdonság.
Hogy mi lett a történet vége?
maradt minden saját medrében,
csak...mosolygott az utcafogság.
(2012.03.12.)
Suttogok neked (2.mesém -rrrakattyolunk -)
Rókavárban rókakoma
rókalánnyal rogyva ropja.
Riheg-röhög rém rekedten
rumbát riszál rendületlen.
Randevúját reszkírozva
rejtve rappel rákínozva.
Rozsdás Rudi rokonszenves
rókaleány rockot rendel.
Röppen reggel rohamosan
rendet raknak ruganyosan.
(2012.04.28.)
Szeretők nótája
boldog beszélgetés, önfeledt szókígyó
sorjádznak hangokká a betű-fonalak
lám csak mégis, mégis, nekünk sikerülhet
görbéből alkotni egyenes vonalat
hangjegyekből írni csodás dallamokat
meseszép, felhőtlen valódi éneket
és az, kinek torkából szökell a nóta
csókokkal alhatik tovább, mily édesen
örömnek nagyapja, sugárzó reménység
nyitogatod ajtód a koránkelőknek
sajnos félig vakon és nagyot is hallón
torpanunk szélesre tárt kapud előtt meg
ám elég kicsiny, szívélyes invitálás
megfordítja lelkünket a felismerés
s belépünk házadba tiszta üdvösséggel
ahol minden szeglet rég-vágyottról regél
jelenünkbe jött a hőn áhított élmény
bekövetkezett hát, amiről álmodtunk
csillagszórók szikráznak belül szívünkben
feledtetvén, miket vesztünkben gondoltunk
(2012.05.01.)
Madarak a fa alatt
(unokámmal)
Napsugarak bukfenceznek selymes homlokodon
a távoli lombok közé fészket rakott a nyár
úgy ülünk itt ketten, csöndben,
mint egy nagy és egy kis madár.
Nagyot köszönt ide nekünk a hőség hírnöke
szerényen levetkőzött tisztelettel fogadjuk
ahogy nyílik meleg hava
kabátunkat eldobhatjuk.
Magas fának hűse felfrissíti nyugalmunkat
kezemben tartalak én, mint egy darabka jövőt
összenőttünk picit, picim
erre mondom e köszöntőt.
Kékbe futkos a zöld amott messze, dombtetején
szerelmes lett földbe az ég és hozzáköltözött
mosoly suhan szád csücskében
arcod színesbe öltözött.
Lassan megveti ágyát az elfáradt mai nap
mintha nekem is indulnom kéne, talán, talán
mégis ülünk ketten, csöndben,
mint egy nagy és egy kis madár.
(2012.05.01.)
Gondolat-törmelékek 1.
vonszoljuk magunkkal a hozzánknőtt időt
s évgyűrűink ránca egyre sötétedik
mígnem rákoppint vállunkra elmúlásunk
s a jövőbe szövé halhatatlanságunk
.....
nézz ránk, kegyes Élet és fordítsd el arcodat
amit látsz, az nem az, miért imádat fontad
hisz mindig háborogtunk itt e Földön azért,
hogy mást szeretnénk magunknak a kapott helyett
sosem elégedtünk azzal, mit a sors vetett
(2012.04.29.)
Virágágyások siráma
(avagy: hol az érték mostanában)
fuvallatként sodor múlton át az érzés
megannyi apróság halmozottan legyint
régről köszön reám nyitva hagyott kérdés
s lám időszerű, ím előttem áll megint
igyekszem pörgetni harminc év távlatát
gyermekeim sorát miként egyengettem
mikor és mit tettem, lapozom vázlatát
itt és amott szakadt, fakó lett jegyzetem
néhol félbetépett lap incselgőn kacsint
tartalmát elmosta az idő zápora
megújult lényeget ujjam begye tapint
alig-alig hat meg reformok mámora
másképp láttuk akkor harcos jelenünket
érdesebb és távolibb a letűnt korszak
ám arra emlékszem, hogy a jellemünket
mi magunknak szabtuk, kevésbé a kornak
áradatként zúdul az információ
média, internet, bizony nagyon nagy úr
sajnos felemésztő e perforáció
a józan paraszt-ész erőtlen visszagyúr
látható -szemmel is- tömeges hipnózis
mely annyira ügyesen fejlesztett álca
hogy -bár túladagolt a közös narkózis-
azért... felismerszik ez a varázspálca
kínálnék aprócska, halovány értéket
ám morfondíroznom sokat illő azon
mily módon terítsem elő szerénységem
azaz: ne sértsem a jelen időt nagyon
néha sajnálom a mának nemzedékét
gubancossá tett, modernül túlkomplikált
halott talajból merített szenvedését
rémísztőn ravaszul, abszurdan kombinált!
átestünk a lónak túlsó oldalára:
mikor nem tudja a megfelelnivágyás
lassan azt sem már, kinek-minek dalára
meneteljen előrébb az élet-járás
...s ne tipródjon össze minden virágágyás
(2012.04.29.)
Végtelen
Hány ölelés fér be egy ember kezébe?
Hány szerető pillantás a tekintetébe?
Hány sóhajtás hagyja el éltében ajkát?
S hány könnycsepp gördül le sikítva az arcán?
Annyi ölelés, mint erdőben a levél
Annyi pillantás, mint szántóban a vetés
Annyi sóhajtás, mint égen a csillag
És annyi a könnycsepp, ahány virág kihajt
(2012.04.28.)
Fényem vagy sötétem
Lehet, hogy mások szemében jelentéktelen az életem.
Lehet, hogy mások másképp élnék az én életem.
Lehet, hogy nekik szánalmas az, ami nekem fontos.
Lehet, hogy nekik völgybe mutat az, ami nekem dombos.
Lehet, hogy csökevényes és szegényes a sorsom.
De sosem lehet külső testtel érezni a dolgom!
Lehet, hogy hihetetlen és érthetetlen a zeném.
Lehet, hogy kívülálló sosem láthat belém.
Lehet, hogy keserű neki az, ami nekem édes.
Lehet, hogy kifakult a fotó, ami nekem képes.
Lehet, hogy a nappalt keverem az éjjel.
De sosem világíthat külső lélek az én fényemmel!
(2012.03.27.)
Csiszolatlan álmok
Félhomályban megretten a csiszolatlan álomkép
vackába húzódik vissza, hol még minden álomszép.
.....
Legtöbb démon reggel felé bebújik a vánkosba
csendben marad, fényre nem jön, beledurmol vászonba.
Hogyha nappal idéznénk fel éjjel látott világunk
annál inkább távolabb lesz, mennél inkább kivánjuk.
Pedig hogyha megcsíphetnénk sötétségnek hatalmát
bezárnánk egy kalickába, lenne ottan kavalkád!
Egymást marná csipkésszélű tüneményes látomás
gonosz rémség ijesztésképp inna reá áldomást.
Festődnek a víziókból folt-képek a holt-térben
verejtékben eszmélünk a hajnalt hízott sós légben.
Látvány-asztal keveredve szépséggel és csúfsággal
kedvesség meg szenvedélyes mosolyt talált gazsággal.
Szerencsénkre többségüket szétűzi a fényes nap
ami marad, abból pedig építkezünk mindennap.
.....
Félhomályban megretten a csiszolatlan álomkép
vackába húzódik vissza, hol még minden álomszép.
(2012.04.28.)
Gyönyörűség
Boldog nap volt a mai.
Az egyik legboldogabb.
Nevetéssel és sírással,
felszabadító varázzsal.
Mert szükséges mindkettő,
hogy tisztuljon az ember.
És helyére kerüljön lelke,
a káosz közepette.
Tisztába raktunk
tisztázatlanságot,
könnyekkel áztattuk
az örömmel telt zsákot.
Imádom a világot.
Imádom a világom.
Benne az én drága
kicsike-nagy lányom.
Szétvet a szeretet
lobogva égő tüze,
köribémgyűjteném
az összes fázós
embert, hogy
felmelegedhessen.
(2012.04.27.)
Hóbortos nyárelő
(a kelekótya, a megfontolt és a szilaj)
Meglibbent a nap ruhája ég szonyáján, ég szoknyáján
kikandikál ezer sugár felhők fodros bozontján át.
Kíváncsian kukucskálnak, függöny mögül kacsintgatnak
csatangoló felleg-lánykát kedélyesen elringatnak.
Nyár-illat terjed kavargón por-pamacsok sűrűjében
majd megül ásítón zöldülő falevek gyűrűjében.
Pirulásra nógatja a lustult tulipán-ágyakat
azután pördülve fordul rügy-fakasztani vágyakat.
Májusunknak szerelmesét hordja tenyér, hordja tenyér
kinyílnak a szív-virágok ábrándoknak vad szekerén.
Lovak közé csapj, te kocsis, röptesd fel a csillagokig
ostor nélkül eszelősen, hátha véred csillapodik.
Kell ennél több neked, ember?
ugye, hogy nem?
ugye, hogy nem.
(2012.04.25.)
Dolgaim
Le kellene tennem valahová a szavakat,
mert oly nehezek, hogy bírni már nem lehet.
Súlyuk nyomja a vállamat és nyakamat -
hová, vajon hová rakjam a szavakat?
Holnap keresek tarisznyát a gondoknak,
hisz ragaszkodásukat nagyon meguntam.
Szerelmes hűségük átadnám boldogan -
hol, vajon hol lesz jobb helyük a gondoknak?
Nyáron égő napon tüzelem el a bajokat,
hagy olvadjanak sárga rézzé zsírjukban.
Üdítő látvány lesz nézni a habokat -
merre, vajon merre fújjam a bajokat?
Jövőre áttalicskázom a terheket,
sorban, rendben vetem mindegyiket bele.
Könnyebb kerül felülre, láthat nehezet -
kihez, vajon kihez tolom a terheket?
Le kellene tennem valahová a szavakat,
mert oly nehezek, hogy bírni már nem lehet.
Súlyuk nyomja a vállamat és nyakamat -
hová, vajon hová rakjam a szavakat?
(2012.04.21.
Suttogok neked (1.mesém)
Tudom jól, hogy amit mondok, még nem érted...
de kék szemeiddel úgy nézel, úgy nézel,
hogy azt kell hinnem: minden szavamat érzed.
Kezdeném mesémet röpdöső lepkéről,
kinek pajkos álma volt a szerencséről,
s hitte, láthat nagyvilágot egy... repkényről.
Felszállott oda, hol utolsót sarjadzott
a barnás-zöld futó, és onnan zaklatott
sóhajtással... néhány levélkét szaggatott.
Örömében, mert elérte a föld végét...
dúdolva szemlézte útjának környékét,
bölcs bólogatással taposva ösvényét.
No, ez elég rövid, alig tart semeddig -
mondta, s csúszott hazafelé, addig pedig...
orkán söpört repkényével a tengerig.
Tudom jól, hogy amit mondok, még nem érted...
de csöpp kezed íve úgy kérlel, úgy kérlel,
hogy azt kell hinnem: minden szavamat érzed.
(2012.04.23.)
Konyhatündér fogadalma
Sosem sütök
vadhúst többször,
száradjon le
kezem tőből.
Ha még egyszer
ilyet teszek,
szálljon reám
ragyás retek.
Két lábamra
gyökért loptam,
konyha kövén
kihajtottam.
Bizony mondom
gáz a hibás,
de lehet, hogy
velem cicáz?
Énvelem, vagy
nem énvelem,
hús az nyers még
úgy szenvedem!
Írtam eddig
három verset,
hátha adok
neki kedvet.
Hiába a
költészetem,
semmit érő
biz' sejtettem.
Vacsi nélkül
szóval, tollal,
eltelt a nap
papirossal.
(2012.04.21.)
Ha lehetne...
Megérinteném az égbe tartó lelket,
hogy mondja el nékünk azt, amit nem lehet.
Megérinteném a távozó életet,
hogy súgja fülünkbe, vajh' mi ad értelmet.
Megérinteném a szétporló csontokat,
hogy mutasson hát felénk dicsőbb korokat.
Megérinteném az utolsó sóhajtást,
hogy engedjen meg még egyetlen főhajtást.
Megérinteném a bánatnak palástját,
hogy másik kelméből szövesse kabátját.
Megérinteném az öröm hordozóját,
hogy figyelje jobban örök gondozóját.
Megérinteném a szívnek hű ketrecét,
hogy ne zárja tőlünk lakattal kedvesét.
Megérinteném az érintésnek bűvét,
hogy ember tudhassa alkotni etűdjét.
Megsimítanám a szerelemnek nyilát,
hogy hegye a kérges, ezért vét sok hibát.
Megérinteném a halál koporsóját,
hogy fordítsa vissza ezt a homokórát.
(2012.04.21.)
Gyermeki cserepeim 5. (Mezítlábas történet)
Hajnaltájban harmatárban patyognak a gyermeklábak -
hűsen nedves fűben, a szelesen-meztelen talpakon.
Koránkelő szorgos vakond-lányok máris kertet ásnak,
hogy rendre kandikálhasson ki párjuk a vakablakon.
Búzatáblák végtelen tengerének dereka hajlik -
odébb kombájnok készülnek útra a derengő nappal,
ásítozón szunyókálnak még és kedvük is hanyatlik,
olaj-früstökre várakoznak berozsdásult ős-zajjal.
Nini! egy eltévedt félénk őz senderg a drapp tájon -
bátortalan alakja vonala kalásszal vegyül el,
és míg a lábon álló kenyér java virul a határon,
addig ő mamáját búsan keresve kesergve fülel.
Aratásnak bágyadt-füstje borítja el a vidéket -
árva állat is megretten, nagyot ugrik, porba szökken,
madársereg égnek tartva száz szárnyával hasít kéket,
s egy mezítlábas lányka ugrándoz a holnapba csöndben.
(2012.04.19.)
Játszd tovább a dalt
Dallam a zongorán felhangzik jó korán
közelről sompolyog, lépcsőkön tántorog -
foszlányokat elhagy és egy-két hang elfagy
az emeletek között jó reggelt köszön.
Napközben és éjjel sem ismer mértéket
bizsereg az ujja annak, aki bújja -
bocsátható talán, hisz fennkölt a hatás
hangja finoman szétáradva simogat.
Embernek fülében benntapad bűvésznek
s varázsol sejtelmes ébresztő rejtelmet -
dúdoljuk a kottát akkor is, ha fogytán
szerény tudásunk és csak kullog utánunk.
Hangszernek sírása, billentyűk írása...
hatásuk mást fakaszt attól, mit gép maraszt -
hegedű vonóját csiholja sors-flótás
zongora lelkével stoppol be emléket.
.....
duruzsolnak lágy dallamok köröttem,
nem számít már, hogy honnan és mért jöttem -
felemelnek magukkal a magasba,
az sem számít többé, hogyha otthagynak
(2012.04.18.)
Havazik a szívem fölött
Havazik a szívem fölött bíbor-könny felhőből
esik reá jeges áldás, lélek-kesergőből.
Söpörni sem ártna gyorsan, ne üljön sok rája
piheg súlyos búval, nyűggel rakott bő szoknyája.
Cirok rostja is elkopott még az előzőtől
kötözni biz' újat kéne örökzöld fenyőből.
Fagyossá vált talaj hátán ringó gyöngeséggel
menteném e nemes testrészt veszélyes döntéssel.
Talán kevés melegséggel tudnám olvasztani
tudományom összeszedem deret fonnyasztani.
Gyújtóst rakok kedves-szómmal, mosoly-törmelékkel
hósapkának árja csorog vesztett verejtékkel.
(2012.04.17.)
Sutaságom
Az jár az eszemben
- hallván a dolgokat -
mily burokban tartják
sokan a gondokat.
Nem beszélnek róla
elterelik a szót
haboznak-kertelnek
hűtik a riadót.
Úgy vélik nem lehet,
hogy napfényt lásson
mindolyan tett vagy vész,
mely kevésbé bársony.
Élére vasaltan
és jól klórozottan
illik mutatkozni,
nem szét-szórodottan.
Fogom a fejemet
meresztem csipámat
kukulva szemlélek,
súgom csak imámat.
Óh, hallgass meg engem
mindenkinek atyja!
öntsél kristály-vizet,
ki hitét betartja.
Mindő a sajátját
másét sosem várnánk,
önmagához hűnek
elég, ha látnánk.
Rövideket élünk
hosszúakat nézünk
vagy talán fordítva?
hamar itt a végünk.
Az járt az eszemben
- titoknak nincs helye -
ily suta vallomás
sosemvolt-kincs kegye.
(2012.04.15.)
Gyermeki cserepeim 4. (A fáklya)
Polgári iskola ablaka
egy kútra kerekíti szemét,
onnan nyer vizet kannákba ő,
az áhított néhai legény.
Nézi bentről pajkosan ifjú
lány a matek-óra kezdetén,
kevésbé figyel arra, amit
tanár regél tudás mezején.
Leköti figyelmét szívében
eddig dédelgetett küldetés,
amely folyton arra nógatja,
hogy nem hiába a lüktetés.
Reményünk pedig fura jószág,
fiú pillantása lélegzés,
valahogy megérezte teste...
tekintete égő kérdezés.
Összeakad két tüzes írisz,
nap sugárzón szenved vad zenét,
teremtetett örök vemhesség
itt, a szerelemnek vak egén.
Kiket elkergetett egymástól
kaszásunknak éles szablyája,
csak azok ismerik igazán,
mily erős a holtak fáklyája.
(2012.04.15.)